|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 46 találat | lapozás: 1-30 | 31-46 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Erzsébet (Sisi) /magyar királyné és osztrák császárné/ 1998. december 2.Emlékműgyalázás történt Bereckben. Szept. 27-én a berecki Gábor Áron Kulturális Alapítvány kezdeményezésére felújították a falutól négy kilométerre található 5,3 méter magas, Erzsébet királyné emlékére 1899-ben emelt obeliszket. Márványlapra vésették és visszahelyezték az Erzsébet királyné emlékére feliratú táblát, amelyet az 1916-ban betörő román katonák elpusztítottak. Nov. 12-én éjjel ismeretlen tettesek eltüntették a táblát. /Emlékműgyalázás Bereckben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 2./2001. július 2.Jún. 30-án Nagyváradon bemutatták C. Tóth János /Budapest/ Misteriorum Hungarorum című könyvét. A kötet tárgyilagosan ábrázolja a magyar államalapítás korszakát. A szerző elmondta, hogy rövidesen újabb munkája lát napvilágot, ebben a magyar kisebbségi kérdéssel foglalkozik. C. Tóth János bemutatta jó barátját, munkatársát, dr. Pusztaszeri Lászlót, aki történész, író, újságíró és előadóművész. Pusztaszerinek Magyar múlt, magyar sorsok című kötete jelent meg. Írt monodrámát Görgey Artúrról, a tavalyi könyvhétre elkészült az Erzsébet királynéról szóló történelmi elemzése, s a napokban mutatták be Budapesten Gizella királynéról írt darabját, a Farkaskirálynét, amely hamarosan azt bizonyítja: nem halt ki az Árpád-ház, fiúági leszármazottai napjainkban is élnek. A két magyarországi szerző bejelentette: a nagyváradi kultúrát azzal kívánják segíteni, hogy az itt bemutatott könyveik egyszeri kiadási és terjesztési jogát térítésmentesen átadják a püspökségnek. /Közérthetően a honfoglalás koráról. Rendhagyó könyvbemutatót tartottak Nagyváradon. = Krónika (Kolozsvár), júl. 2./2003. március 15.Homoródkarácsonyfalván az unitárius templomot körülvevő falon kívül helyezték el az emlékművet, rajta a felirattal: "Erzsébet nagy királyasszonyunk áldott emléke mindaddig él, míg egy magyar szív dobog. 1904-ben karácsonyfalvi unitárius egyházközség." Az emlékmű és szövege arról az Erzsébet királynéről szól, akinek nagy szerepe volt az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés létrejöttében. /Pomjánek Béla: Homoródkarácsonyfalva Erzsébet-emlékműve. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 15./2004. február 24.Erdélyben a magyar szobrok és emlékhelyek rongálása, meggyalázása nem csak mostanában jellemző cselekedet. Erről tanúskodnak azok a cikkek, tudósítások, melyek a Brassói Lapok hasábjain jelentek meg 1925 és 1934 között. Ebből idézett az Erdélyi Napló. Az aradi Szabadság téren 1925-ben lebontották a tizenhárom aradi vértanú szobrát. Akkor Barabás Béla dr., volt országgyűlési képviselő kijelentette: A magyar kormány sajnos elhanyagolta ezt a kérdést, vagyis nem nézte azzal a kötelességtudattal, melyet ez az ügy megérdemelt volna, és az emlékművet a tűzoltólaktanya udvarán felépítendő deszkaketrecben helyezik el. (1925. júl. 5.) Románia csak ellenértékért hajlandó átadni Magyarországnak a ledöntött erdélyi szobrokat. A román hatóságok, mint ismeretes, egy csomó emlékművet lebontottak: Aradon így a tizenhárom vértanú szobrát, a segesvári Petőfi-szobrot és egyéb emlékművek közül a millenniumi oszlopot is. Eddig a román kormány a békeszerződés értelmében átadta Magyarországnak az eltávolított emlékműveket. Most azonban elhatározta, hogy ezeket a szobrokat csak akkor adják ki, ha cserébe kiszolgáltatja Romániának az ott őrzött román vonatkozású műkincseket. Homan Bálint, a Nemzeti Múzeum igazgatója kijelentette, hogy a budapesti Nemzeti Múzeumban egyetlen román vonatkozású ereklye vagy műkincs sincsen, így a Nemzeti Múzeum semmit sem tud kiszolgáltatni. Ezért a magyar kormány erélyesen visszautasít minden román követelést. (1926. jan. 13.) Eltűnnek a magyar szobrok és emlékművek. Egy rövid kimutatás a pusztításokról. 1. Aradon: a Kossuth Lajos-szobor mellékalakjait hat tüzérkocsihoz kötve rántották le, majd az egész szobrot összetörték. Ugyancsak itt megcsonkították Csiki Gergely szobrát, Zala György remeke, a Vértanú-szobor pedig a városi lovarda raktárában található. 2. Nagyszalontán: Kossuth Lajos életnagyságú szobrának nyakához kötelet erősítettek és lovakkal lerántották. 3. Nagyváradon: Szigligeti Ede és Szent László szobrait rejtekhelyre szállították. 4. Zsombolyán: Kossuth Lajos szobrát dinamittal felrobbantották. 5. Nagyszentmiklóson: Révai Miklós mellszobrát leszerelték s helyére Eminescu költő szobrát helyezték el. 6. Karánsebesen: Erzsébet királyné szobrát megcsonkították. A következő helységekben is tűnnek el a szobrok: Kolozsváron, ahol az Erzsébet-szobor fejét leütötték, Marosvásárhelyen a szobor fejét egy nyirkos pincében helyezték el, Temesváron a hadapródiskola udvaráról vitték el a szobrot, eltávolították még Ferencz József szobrát is. 7. Buziásfürdőn: A Trefort-szobor tűnt el. 8. Déván: A vértanúhalált halt első unitárius püspöknek, Dávid Ferencnek szobrát ledöntötték és darabokra törték. 9. Szinérváralján: Kossuth Lajos szobrát megcsonkították. 10. Boksabányán: A honvédemléket megrongálták, a főalakok fejét letörték. 11. Nagykárolyban: A hat méter magas Kossuth-szobrot pusztították el. Hurkot kötöttek nyakába és lovakkal lerántották. 12. Szatmáron: Elpusztították a 22 láb magas Kölcsey-szobrot és a humanista Kiss Gedeon szobrát. 13. Kolozsváron: A fából faragott Kárpátok őrét a katonák széjjeldarabolták. Egyedül Mátyás király szobrának kegyelmeztek meg azzal, hogy Mátyás román származású volt, aki csak kalandos diplomáciával akadályozta meg, hogy Erdélyt Romániához csatolják. 14. Nagyenyeden: A labancok ellen harcoló tíz nagyenyedi diák emlékoszlopát megcsonkították. 15. Marosvásárhelyen: Kossuth Lajos, Bem apó, II. Rákóczi Ferenc és a Szabadság-szobrot ledöntötték. A kultúrpalota remek mozaikjait, magyar tárgyuk miatt, kikaparták. A 48-as hazafiak emlékét megcsonkították. 16. Nyárádszeredán: A Bocskai-szobrot döntötték le. 17. A fehéregyházi csatatér honvédemlékét megcsonkították, mely alatt Petőfi Sándorral együtt 150 honvéd alussza örök álmát. 18. Sepsiszentgyörgyön: A honvédemlékeket lebontották, Gábor Áron szobrát megcsonkították. 19. Nagyszebenben: A Bem-szobrot eltávolították, a Petőfi-reliefet megrongálták. 20. Baróton: A szabadságharc emlékoszlopát megcsonkították. 21. Madéfalván: A székely emlékoszlopot megcsonkították. 22. Székelyudvarhelyen: A Vasszékely-szobrot elpusztították. És így lehetne tovább folytatni a rombolásokat. (1930. aug. 15.) Szilágysomlyón a Hősök emlékoszlopáról lerombolták a turulmadarat. A szilágysomlyói hősök emlékművén egy turulmadár van. Ezt a szobordíszt február 23-án éjszaka ismeretlen tettesek a szoborral lerombolták. Reggelre a megcsonkított szobron ott lengett a román lobogó. (1933. júl. 28.) Nagykárolyban ismeretlen tettesek lefűrészelték a nagykárolyi Kölcsey-szobor fejét. (1934. szept. 1.) Désen a lebontott Turul-emlékmű helyén a város szobrot akar emelni Mihali Tivadarnak. (1934. aug. 8.). /Szakács János: Az erdélyi szobrok sorsa. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 24./2004. március 3.Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában ünnepi összejövetelt tartottak abból az alkalomból, hogy Bartha Lászlóné Stróbl Zsófia, a család elhatározásának megfelelően, átadta a Múzeum-Egyesületnek Stróbl Alajos Mátyás-domborművének bronzba öntött másolatát. „Majdnem természetesnek vesszük, hogy ennek a Mátyás királyt jelképező művészi alkotásnak Kolozsvárra kellett jönnie" – jegyezte meg Egyed Ákos akadémikus, az EME elnöke. Elsősorban a szülőváros kapcsán, másodsorban azért, mert a Mátyás-kultusz Kolozsváron már a XVI. században kialakult, a XIX. század végén tetőzött, majd 1902. október 2-án Kolozsvár főterén felállították a Fadrusz János által alkotott Mátyás-szobrot. Egyed Ákos azt fejtegette, hogy nagyjaink kultusza a történelmi hagyományok éltetését szolgálja, és a nemzet megtartó erejét növeli. Az ajándék éppen a XII. alkalommal magtartott Mátyás-napokon érkezett. Murádin Jenő művészettörténész Stróbl Alajos erdélyi kapcsolatai címmel tartott előadást. Felidézte a századforduló nagy szobrászegyéniségének (1856-1926) pályáját és életét. Alkotásai közül legismertebbek a Múzeum-kertben levő Arany János-szobor, a Halász-bástya közelében álló Szent István-szobor, a Budai várban, a Széchényi Könyvtár közelében lévő Mátyás kútja vagy a Liszt Ferenc téren felállított Jókai-szobor. A hajdani Kolozsvár fellegvári sétáló útján 1901. júliusában felállították Erzsébet királynét ábrázoló bronz szobrát, de 1919-ben azt helyéről elmozdították, 1940-ben visszaállították, de 1945 után megint ledöntötték. Egy másik, szintén Erzsébet királynét ábrázoló, egy méter magas szobra Hidalmáson állott, két és fél méter magas talapzaton. Erről a szoborról nem maradt fenn kép, és azt sem tudni, mi lett a sorsa. /Csomafáy Ferenc: Gazdagodtunk egy értékes domborművel. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 3./2004. szeptember 14.Nyolc évtizednél hosszabb idő múltán szülőföldjükön ismét magyar egyetemen tanulhatnak a szlovákiai magyarok, miután szept. 14-én Révkomáromban ünnepélyesen megnyitják első önálló felsőoktatási intézményüket, a Selye János Egyetemet. Azóta, hogy 1919 szeptemberében megszűnt az Erzsébet királynéról elnevezett Pozsonyi Tudományegyetem és a nyomában létrejött a kizárólag cseh és szlovák nyelven oktató Komensky Egyetem, Csehszlovákia, majd az 1993-ban önállósult Szlovákia területén önálló magyar felsőoktatási intézmény nem létezett. A szlovákiai egyetemeken tanuló diákoknak csupán 2,5 százalékát teszik ki a magyar nemzetiségűek. /Ma megnyílik az első önálló szlovákiai magyar egyetem. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 14./2004. november 11.A monda szerint Erzsébet királyné egykor Székelykeresztúr környékén is járt, és a városból kifelé vezető úton, Betfalva után, egy forrásnál tartott pihenőt. 1904-ben egy ismeretlen kőfaragó díszített kővályúba vezette a forrást, természetesen a királyné emlékére. Idővel a kő elmozdult, és félő volt, hogy elsüllyed a vizenyős talajban. Ezért 1987-ben Sándor József székelykeresztúri utászmérnök betonba ágyazta a kőkutat, majd rovásírással, a székely himnusz egyik sorát idézve, a betonba beleírta: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”. Egy idő múlva a Szekuritáté emberei felfigyeltek erre, utasítás érkezett, meg kell találni azt, aki a betonba rótta az idegen jeleket, és meg kell fejteni, mit jelentenek azok. Állítólag készült egy jelentés, mely szerint pusztán cirill betűkről van szó, tehát nincs veszély. Ezután Sándor József a kisgalambfalvi híd lábára felvéste a magyar himnusz dallamának lekottázott hangjegyeit. Ez újabb fejtörést okozott az akkori hatóságoknak. /Szente B. Levente: Sándor József „lelki védjegye”. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 11./2004. december 13.Dec. 11-én Kolozsváron, a Györkös-Mányi Albert Emlékházban tartotta meg a VI. Honismereti Napot a Kőváry László Honismereti Kör. Murádin Jenő, Asztalos Lajos és Starmüller Géza előadását hallgatták meg a Kárpát-medencében történt emlékmű állításokról. Bemutatták Kolozsvár régi köztéri szobrait és emlékműveit. A lista hosszú: Mária-szobor fogadalmi oszlop, Fogadalmi kapu, Karolina-oszlop (Státua), Donát-szobor, Gróf Mikó Imre mellszobra, szamosfalvi honvédvértanú emlékmű, Sétatéri szökőkút, Erzsébet királyné szobra a Fellegvár oldalában, Mátyás-szobor, Szent György-szobor, Kárpátok Őre, Széchenyi mellszobra, Rákóczi emlékoszlop, Fellegvári szoborcsoport, Szent Mihály-dombormű és Báthory István mellszobra. /Ö. I. B.: VI. Honismereti Nap. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./2005. április 6.A Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány elnök-igazgatója Földes István. Az ebbe a kategóriába tartozó alapítványok számára ajánlhatják fel a vállalatok, cégek adóalapjuk két százalékát. Földes István mostani háromszéki útja során azt készíti elő, hogy az általa vezetett alapítványnak Sepsiszentgyörgy székhellyel lehessen egy erdélyi bázisa is. Ez a magyarországi alapítvány regionális központjaként működne. Ha létrejön az erdélyi központ, akkor megoldható lenne a raktározás, tárolás, hatékonyabb lenne a romániai logisztikai tevékenység. A megyei tanács elnöke, dr. Demeter János és Albert Álmos sepsiszentgyörgyi polgármester részéről megvan a fogadókészség. A kiemelten közhasznú státust viszont a parlamentnek kell jóváhagynia. A dokumentáció hitelesített román nyelvű anyagát már elkészítették. Földes Istvánt Háromszéken, mint ahogyan egész Erdélyben, sokan ismerik. Sára Sándor tévéelnök idejében hozták létre a Duna Televízió tevékenységéhez kötődő kiemelten közhasznú alapítványt. A Duna Televízió szárnyai alatt gyűjtik össze és juttatjuk el az adományokat rendeltetési helyükre. A Duna Tévé fő szerepe az, hogy a határon túli magyarok szellemi gyarapodását, kultúráját támogassa. Amennyiben erre van mód, az alapítvány segít anyagiakkal: könyvekkel, informatikai eszközökkel, élelemmel, ruházattal, gyógyszerekkel, honismereti rendezvények szervezésével, táborozásokkal, tévéstovábbképzéssel és ehhez hasonlókkal. Az alapítvány évente általában 300–400 millió forint értékben támogatja a Kárpát-medencei magyarságot. Ez nem pénz, hanem anyag, eszköz, tárgy, lehet televízió, számítógép is. Nemcsak magyarok részesülnek az adományból. Legközelebbi program: május 28-án Bölönben átadják a községnek Erzsébet királyné szobrát. Az alapítvány támogatja a bölönieket abban, hogy megvásárolják Bölöni Farkas Sándor szülőházát. Az Apáczai Könyvkiadó évente több százmillió forint értékű szerződést köt az alapítvánnyal, tankönyveket adnak, teljesen ingyen. Erdélybe akkora mennyiségű könyvet hoztak, hogy 24 tonnás kocsira volt szükség. /Sylvester Lajos: Az együvé tartozás alapítványa. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 6./2005. május 30.Falunapokat tartottak a hét végén Bölönben. Május 29-én felavatták Erzsébet királyné – Sziszi – mellszobrát a róla 1898-ban elnevezett emlékparkban, a mindenkori szabadtéri rendezvények színhelyén. Az Oláh Áron vezette helybeli fúvósok zenéjére ébredt szombaton a falu. A kézdivásárhelyi fúvószenekar taktusára menetelt a céhes város mazsorettcsoportja. /(kisgyörgy): Ünnep Bölönben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 30./ Sebestyén Benedek /Budapest/ szobrászművész, nyugalmazott református lelkipásztor Erzsébet királynét ábrázoló bronz mellszobrát kapta ajándékba a faluközösség a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány jóvoltából. Az ünnepségen jelen volt Földes István, az alapítvány elnöke is. Felolvasták a szobor alkotójának a bölöniekhez küldött levelét, melyben emlékeztetett a december 5-i népszavazásra, és tisztázta, hogy ki is a magyar. Dr. Keserű Józsefné Pesterzsébet testvérkerület önkormányzatának üdvözletét tolmácsolta. A budapesti Rákóczi Szövetség egymillió forinttal járul hozzá az unitárius templom folyamatban levő javításához. /Kisgyörgy Zoltán: Sziszi Bölönben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 31./2005. december 13.Resicabányán Főutca címmel nyílt tárlat arról az utcáról, amelyet az idők során a Fő, Erzsébet királyné, Ferdinánd király, November 7., Paul Iorgovici utca elnevezéssel ismertek a különböző történelmi időkben. Makay Botond 1979-es – a főutca bontásával kapcsolatos – fényképdokumentumaira építették a helytörténeti kiállítást. /Szakmáry Károly: Kiállítás Főutca címmel. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 13./2006. május 29.Bölönben megtartották a falunapot. A múlt évben felavatott Erzsébet királyné-szobor első évfordulóján s a horgászidény teljében került sor az idei Bölön-napokra. Az Erzsébet-park ékessége immár idevonzza a szoborállítás kezdeményezőit – a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány, valamint a Pro Comcordatia Populorum Lovagrend képviselőit. Május 28-án az Erzsébet-park a fúvósok birodalma lett, a rétyi Kováts András Fúvósegylet zenekara lépett fel. /(Ferencz): Sissi és a horgászat bűvkörében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 29./2006. augusztus 17.Idén újra kikerül a Kazán-szoros baloldali sziklafalára az a márványtábla, amely a Duna szabályozását kezdeményező gróf Széchenyi Istvánnak hivatott emléket állítani. Az eredeti, mintegy tíz négyzetméteres tábla, akárcsak a sziklába vájt egykori Széchenyi út a vaskapui vízi erőmű megépítése után a felduzzasztott folyam mélyére került. A Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Jachtegylet tagjai tavaly már elhelyeztek egy kis méretű táblát, de ismeretlen tettesek néhány hét után – a román, magyar és Széchenyi-zászlóval együtt – eltávolították. „Azon a tízezer forinton ne múljék, mi az idén is kihelyezünk egy kisebb méretű táblát. De erről lényegében a hatóságoknak kellene gondoskodniuk” – magyarázza Varga István, a Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Jachtegylet ügyvezető alelnöke. Elmondta, hogy az 55x35 centis márványlapba annak a hatalmas táblának a szövegét vésették, amely a víz alá került. Gesztusukkal Széchenyi István előtt kívántak tisztelegni. A sziklafalat, melyre a táblát rögzítették csak a vízből lehet megközelíteni, egy hónap alatt mégis nyomtalanul eltűnt. „A szorosban nem ez az egy, pusztulásra ítélt emléktábla; mi a többinek a sorsát is felvállaltuk” – mondja Madaras Lázár, Mehedinti megye néhány hónappal ezelőtt lemondott prefektusa. Elszomorítónak tartotta, hogy a helyi románok közül kevesen ismerik a környék valós történelmét. Sokan nem tudják, hogy Mehedinti megyeszékhelyét, a ma Drobeta Turnu Severinként ismert Szörényvárt egy magyar szerzetesrend létesítette. Ezt idézi a város címerében található kereszt is. Ezeket a részleteket szerencsére a megyei múzeumban el is mondják a látogatóknak – jegyezte meg Madaras. – A Duna mentén kígyózó vasutat is a magyarok építették. 1860-ban Szörényvár lakóinak több mint fele német ajkúnak vallotta magát, de a magyarság számaránya is 20 százalék fölött volt. A románok aránya 10 százalék alatt maradt, a kiegyezéskor is alig érte el a 15 százalékot. Szörényvár mára jószerével színromán településsé vált. Madaras betegnyugdíjba vonulásával az a néhány tucat al-dunai magyar is elárvult. Lászlóvára határában most is ott áll az óriási méretű Baross-tábla, mely öles betűkkel hirdeti: „Az Aldunai vaskapunak és a többi zuhatagnak az MDCCCLXXXVIII évi XXVI t. czikkelye által elrendelt szabályozása megkezdetett I. Ferencz József uralkodása alatt Gróf SZAPÁRY GYULA miniszterelnök idejében BELLUSI BAROSS GÁBOR kereskedelemügyi miniszter által MDCCCLXXXX (1890) évi szeptember XV-én. Isten áldása legyen e művön és megalkotóin.” A vasminiszternek is emlegetett Baross Gábor közlekedési miniszter Széchenyi örökébe lépve az Al-Duna szabályozásának és a gőzhajózásnak volt a szorgalmazója. Új-Moldova mellett a hegyoldalban egy másik emléktábla is megmaradt. Kopott betűkkel hirdeti, hogy a Vaskapu szabályozását már 1890-ban megkezdték Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége alatt. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es tábla Erzsébet királynénak állított emléket. Nisztor szerint a víz teljesen tönkretette. Szinice falu közelében a Duna medrében három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építményt fedezhetünk fel. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint, több al-dunai várhoz hasonlóan Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízben állnak, magas vízálláskor teljesen ellepi a folyam a legalacsonyabbat. Alacsony vízállásnál azonban le is lehet sétálni a tornyokhoz. 22 kilométerrel feljebb, Drenkovánál a vízben állnak Drankó várának a romjait. A Szörényi-Bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg lerombolták. A modern vonalú orsovai római katolikus templom falára 2004. május elsején került fel az a márványtábla, mely a magyar korona történetének e településhez kötődő részletére emlékeztet. „A Szent Korona Orsovánál volt 1849-től 1853-ig elrejtve. Az elásatás helyén, a Szent Korona ittlétének emlékére 1855-ben Koronakápolnát építettek. A kápolna a Duna vize alá kerülvén, emlékül a koronát tisztelők ezen táblát állították” – olvasható a márványlapon. A koronázási jelvényeket 157 évvel ezelőtt éppen augusztus 17-én rejtették el a Szemere Bertalan miniszterelnök vezette menekülők. A korona rejtekhelye fölé immár I. Ferenc József császár emeltette a kápolnát. A Duna felduzzasztása nyomán ez az emlékhely is víz alá került. A nemzeti értékek ápolására Temesváron megalakult a Szent Korona Szövetség. Ennek a szervezetnek a kezdeményezésére helyezték az új templom falára a háromnyelvű emléktáblát. A Baross Gábor által létrehozott tanintézetben 1927-ig folyt magyar nyelvű oktatás. Ha újraindítanák, ma már nem lenne diák, aki magyarul tanulhatna falai között. A magyar jellegű emlékek a Duna süllyesztőjébe kerülnek, közben Orsova mellett egy sziklatorony Decebal dák uralkodó hatalmas szobrává alakul. A műalkotás magassága 40, szélessége 25 méter. Az alkotás félkész állapotban várja befejezését. A munkálatokat a leggazdagabb románként emlegetett Josif Constantin Dragan pénzeli. A szekuritátés, korábban vasgárdista múlttal vádolt üzletember pénzhiányra hivatkozva állította le a kőfaragókat. /Szucher Ervin: Magyar emlékek az Al-Dunán. Víz alá kerültek a Vaskapu Duna-szorosait hajózhatóvá tevő magyar államférfiak emléktáblái. = Krónika (Kolozsvár), aug. 17./2006. szeptember 10.Az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei közösség 1990 óta van jelen a pécsi egyházmegyében, 2005 decemberétől pedig a gyulafehérvári egyházmegyében is. 2005. december 1-jétől Erdélyben, Árkoson a közösség házat alapítottak. A nővérek az árkosi kismamaotthonban teljesítenek szolgálatot. Ennek a feladatnak a teljesítésére P. Böjte Csaba OFM hívta a közösséget. /Asissi Szent Ferenc betegápoló nővérei. = Vasárnap (Kolozsvár), szept. 10./2007. november 14.Aradon a Szentháromság-szobor újrafelállítása kapcsán sikerült korrigálni egy korábbi helytörténeti tévedést. Nem 1902-ben, nem is 1905-ben helyezték el a színház előtti téren, ahogy az eddigi monográfiákban szerepelt, hanem 1901. június 2-án. 1901. szeptemberében felavatták Erzsébet királyné mellszobrát /Zala György alkotását/ Aradon a megyeháza kertjében, majd Darányi János büsztjét a Baross (ma Eminescu) parkban. Darányi doktor a város s híres tiszti főorvosa, első magánkórházának megalapítója volt a 19. században. Az aradi Erzsébet királyné szobrot 1919-ben bontották le. A szobor átkerült Makóra és a mai napig a városi múzeum udvarát díszíti. /Puskel Péter: Hol vannak, mi lett a sorsuk? Aradi köztéri szobrok a múlt századelőn. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 14./2009. november 21.Puskel Péter ismert aradi helytörténész az Aradon, illetve Arad megyében született nagy magyarokat vette számba. Klebelsberg Kunó gróf érdemeit néhány sorban kockázatos összefoglalni, mert minden, amit létrehozott, rendkívüli fontosságú volt. A magyar közoktatás talán legnagyobb reformátora Magyarpécskán látta meg a napvilágot, Budapesten szerzett jogi doktorátust. 1922-től kilenc éven át kultusz- és közoktatásügyi miniszter. Alapcéljának tartotta a népoktatás korszerűsítését, a széles néptömegek kulturális szintjének felemelkedését. Könyvtárral ellátott iskolákat, tanítólakásokat építtetett falun, népiskolákat a szétszórt és elszigetelt tanyákon; főiskolákat, egyetemeket (szegedi, pécsi, debreceni) és a felsőfokú oktatáshoz szükséges kutatóintézeteket hozott létre, a magyarság szellemi építkezésének szükségességét hirdette. Az ő nevéhez fűződik a római Collegium Hungaricum létrehozása. Klebelsberg Kunó 1932-ben halt meg. Pécskán a római katolikus templom falán a rendszerváltozás után elhelyezett emléktábla, majd 2000-től a templomkertben mellszobor (Jecza Péter munkája) emlékeztet a városka kiválóságára. A magyar filmművészet múltja elképzelhetetlen Jávor Pál nélkül. Jermann Pálként 1902. január 31-én szerelemgyerekként született Aradon, ahol 17 évet élt. Vidéki színházakban kapott szereplehetőséget, de fegyelmi vétség miatt hamar szerződés nélkül maradt. A Csak egy kislány van a világon című némafilm hozta meg számára a kiugrás lehetőségét 1929-ben. Több mint hetven magyar filmben játszott. És majd mindegyikben főszerepet! 1946-ban Groza Péter miniszterelnök meghívására erdélyi turnéja során járt ismét szülővárosában. Az internálás poklából kikerülő Jávor akkoriban már csak árnyéka volt egykori önmagának. Amerikába ment, de ott nem volt sikeres. 1957-ben hazatért, 1959. augusztus 14-én halt meg Budapesten. Inke László színművész 1925-ben Aradon született, ahol édesapja, Rezső, két évig a színházigazgatói tisztet is betöltötte. Inke László 1947-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát és vidéki színházakban kezdte el a pályát. Tíz év múlva került fel Budapestre és a fővárosban több társulatnál megfordult. Elsősorban karakterszínészként nyújtott kiemelkedőt. Raffy Ádám (Kuppfert Miksa) orvos és regényíró két fia, Ádám kritikus és műfordító, Pál pedig irodalomtörténész, -kritikus és műfordító. Ádám 1926-ban, Pál 1930-ban született Aradon, nem sokkal édesapjuk Nagyváradra költözése előtt. Raffy Ádám többek között az Akadémiai, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként az angol, francia, német irodalom egyik legavatottabb tolmácsolója volt, 1978-ban hunyt el. Raffy Pált származása miatt a vészkorszakban internálták. A háború után magyar–francia szakos diplomával a Szépirodalmi Kiadóban dolgozott. Műfordításai mellett Kosztolányi Dezső összes műveinek a szerkesztését is elvégezte. Aradi Zsigmondról viszonylag keveset tudunk. Aradon született 1839-ben, kezdetben mérnöki tanulmányokat folytatott Németországban, majd Bécsben szobrászatot. Milánóban és Velencében élt és dolgozott, de kapcsolatban állt szülővárosával. Így kapta meg a megbízatást a Búsuló Arad (honvédemlékmű) elkészítésére, amelyet 1873-ban állítottak fel. Innen azután átszállították a mai Tisztviselőtelep helyén állt régi honvédtemetőbe, majd 1932-ben sérült állapotban a múzeum raktárába. Ma is ott áll a 48-as ereklyék között. Megmintázta még az aradi színház számára Laborfalvi Róza és Szerdahelyi Kálmán mellszobrát. A Laborfalvi-szobornak az évek folyamán nyoma veszett. Szerdahelyi Kálmán mellszobra a Sarbut-féle színházi múzeum leltárában volt. Pár évvel ezelőtt a Csiky Gergely Líceum padlásán találtak egy összetört Petőfi-domborművet. Az A. Zs monogram alapján minden bizonnyal a neves aradi művész alkotása. Ez most restaurálva az intézet folyosóján látható. Ormós Zsigmond (1813–1894) Pécskán született. Életpályája azonban a szomszéd vármegyében, Temesben teljesedett ki. Ormós főszolgabíróként és képviselőként ‘48-as részvételéért hónapokig a temesvári börtön lakója, majd szabadulása után évekig rendőrségi zaklatást szenvedett el. A kiegyezés után Temes vármegye főispánja, a művészetek és a művészek nagy mecénása, kiállítások szervezője, a kultúra támogatója, a Dél-magyarországi Történeti és Régészeti Társaság megalapítója, az MTA levelező tagja. Kezdeményezésére látott napvilágot a vármegye közlönyeként a Temesi Lapok. A Pankotán 1891-ben született Asbóth Oszkár az első világháborúban a központi hatalmak repülőseinek egyik kísérleti telepén végzett mérnöki kutatásokat. Az 1920-as évek végén Asbóth maga is számos felszállást hajtott végre két, ellentétes irányban mozgó légcsavarral felszerelt gépen. Asbóth kutatásainak eredményét alkalmazták a helikopter elkészítésénél. Ezért sokáig őt tartották e légi jármű feltalálójának. Újaradon született két másik Asbóth. A szintén Oszkár (1852) névre keresztelt fivér nyelvészként vált ismertté. A szlavisztika szakértője volt, egyetemi tanár Budapesten, majd 1907-től akadémikus. Két évvel fiatalabb öccse hosszabb külföldi karrier után Budapesten a Műegyetem professzoraként ment nyugdíjba. Kotsis Iván (1889–1980) és öccse, Endre (1897–1954) Aradról indultak, és mindketten ragyogó egyetemi és épülettervezői pályát futottak be Budapesten. Ivánt tagjává választotta az MTA. Endre tervei alapján épült fel a Vörösmarty téri egykori IBUSZ-palota. Laczó Gusztáv Kisjenőn született, túl korán ragadta el a halál. Aradon a Magyar Vegyes Líceumban érettségizett. Marosvásárhelyen 1959-ben végezte el a színiakadémiát, és Nagyváradon, Temesváron és Sepsiszentgyörgyön számos szerepet játszott. Baász Imre Aradon született, az Aradi 3-as számú Középiskolában (a mai Csiky) érettségizett 1959-ben. Kolozsváron végezte a művészeti főiskolát, később meghívták Bukarestbe tanítani. Sepsiszentgyörgyön korszerűsítette a helyi múzeum szépművészeti részlegét. 1985-ben ő volt az év grafikusa, a Kalevala-illusztrációjáért. Grafikái, kollázsai tovább öregbítették hírnevét. Atzél Béla, a borosjenői Atzél család egyik „fekete báránya” volt. Atzél Béla angliai mintára Budapesten, a Stefánia úton megnyitotta a Park Klubot, amelyet ízlésesen antik bútorokkal rendezett be. Maga Erzsébet királyné is ellátogatott az arisztokrácia és a nagypolgárság e mondén szórakozóhelyére. Később az Országos Kaszinót is igazgatta. ő lett a Vígszínház első intendánsa. Mindössze 49 éves volt, amikor 1900-ban meghalt. Hunyad megyéből meg kell említeni Szamossy Elek festőművészt. Paál László a zámi Nopcsa-kastélyban látott napvilágot. Fiatalon az aradi rajziskolában tanult, itt ismerkedett meg Munkácsy Mihállyal, akihez élete végéig szoros barátság fűzte. Élete nagy részét Barbizonban töltötte. A szentgyörgyvályai születésű Szőts István a magyar filmvilág egyik legjelentősebb rendezője /emlékezetes az Emberek a havason című filmje/. Az 1914-ben Déván napvilágot látó Baróti, eredeti nevén Szabó Géza több újság neves publicistája, Budapesten a Magyar Nemzet napilapnak haláláig volt a munkatársa. A Bánság legnagyobb szülötte, Bartók Béla, Nagyszentmiklósról indult. Kurtág György zeneszerző, zongoraművész Lugoson látta meg a napvilágot, Acél Ervin karmester Temesvár szülötte. Gertenyesről lépett a világhír útjára Hollósy Kornélia operaénekesnő. A sokféle művészi tehetséggel megáldott Gyertyánfi Berta, Nákó Kálmán nagyszentmiklósi gróf felesége festő- és zeneművész volt. Temesvárról indult Brocky Károly festőművész. Kevesen tudnak Burghardt Rezsőről szülővárosában, Zsombolyán. Munkácsy-díjas portré-, csendélet-, akt- és városképfestő volt. Sok kiváló építész mondhatta szülőföldjének a Bánságot, így Aigner Sándor, Árkay Aladár. Több művész szintén bánsági: Hermann Lipót, Uitz Béla, Farkas André, André François grafikusművész, aki a francia plakátművészet meghatározó egyénisége lett és Kállai Ernő. A színművészek közül Lázár Mária és Tábori Nóra. A lugosi születésű Lugosi Bélát és a temesvár-szabadfalui Johnny Weissmüllert (János) Amerikában emelte szárnyára a világhír, a film. Temesváron látta meg a napvilágot az egyik legsikeresebb sportoló, Balázs Jolán atléta, világbajnok magasugró. /Gáspár-Barra Réka, Puskel Péter, Szerenyés Irén: Elszármazott nagyjaink II. Aradon ringatták bölcsőjüket. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 21. / Előző: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/2010. szeptember 2.Keresztszülők a moldvai csángó magyarokértTöbb száz éves lemaradás behozásában kell segédkeznie annak, aki szimbolikus keresztszülője egy moldvai csángó magyar kisgyermeknek. A Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület szoros együttműködésben dolgozik ennek érdekében a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségével és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvánnyal. A program az idén tízéves, és ma már elmondható róla, hogy a történelmi Magyarország határain kívül rekedt csángóság felé még soha ennyien és ilyen nagy szeretettel nem nyújtottak kezet. – Mi az anyanyelved? – Román. – Hogyan beszél veled édesanyád? – Románul. – Van kis testvéred? – Van! – És őt milyen nyelven csucsujgatja édesanyád? – Magyarul. (Tanár-diák párbeszéd egy moldvai magyarórán.) Rendes keresztanya biztosan mindenre pontosan emlékszik, de engem annyira megérintett a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület munkája, hogy az első keresztszülő-találkozót orrfújással és könnytörölgetéssel töltöttem ahelyett, hogy rendesen odafigyeltem volna. Véletlenül keveredtünk oda, valahol olvastuk, hogy karácsonyi ajándékot várnak a csángóföldi magyar oktatásban részt vevő gyerekeknek. Voltam már Moldvában, megpróbáltam elképzelni, milyen vaspántos kapu mögé viszi az angyal a csomagot, vajon értik-e majd azt, amit beleírtunk. A gyerekeim megtöltöttek egy-egy dobozt olyasmivel, aminek ők is örülnének, ezeket a csomagokat vittük el a találkozóra. Fiatal székely tanárnő mesélt az elmúlt évekről – ünnepekről és hétköznapokról, amelyeket az isten háta mögött egy lépéssel, a messzi Moldvában töltött. Olyan volt, mint egy szülői értekezlet: a keresztszülők, akiknek a „gyerekeit” ő tanította, kérdezgették, ő meg mesélt a derékig érő hóban megtett utakról, a megtalált, kiveszettnek hitt szófordulatokról, az együtt töltött adventi napokról és a sikeresen kisilabizált magyarországi olvasókönyvekről. Közben – nemcsak jelképesen, szó szerint is – egy percre sem engedte el a vele lévő gyerekeket, hol a kezét fogta valamelyiknek, hol a derekát karolta át, amikor leült, az ölébe vett valakit. A gyerekek persze tekergették a fejüket, mert sokan most találkoztak először keresztszüleikkel, akikről csak azt tudták, nekik köszönhetik, hogy magyarórára járhatnak, és ők küldik az ajándékokat a messzi Magyarországról. Aztán az egyesület egyik székelyföldi megbízottja mondta el, hogy mire lenne szükségük a csíkszeredai bentlakásban élő csángó gyermekeknek – matracra, edényre, társasjátékra –, mindezt hol és mikor lehet leadni. Hányan járnak magyar líceumba, hogy telt a félév, kik kerültek ki Budapestre egyetemre. Egy perc alatt világos lett: ha ezek a fiatalok nem kerülnek be az idén tizedik éve folyó moldvai magyar oktatási programba, most mélyszegénységben élő román földművesek vagy spanyol eperföldeken robotoló rabszolgák volnának, így meg – aki alkalmas erre – magyar értelmiségi is lehet belőlük! Nyisztor Tinka személyében nemrég az első csángó doktort is felavatták, a lehetőségek mindenki számára nyitottak. Azonnal jelentkeztünk, hogy mi is szeretnénk támogatni évi negyvenezer forinttal és szeretettel meg odafigyeléssel két, korban a mi gyerekeinkhez illő csángó fiatalt. Néhány hét múlva megérkezett az első levél: „Kedves Család! In vagyak Andras 9 éves, a testivéremet hiviak Julian nekem van egy kutyamat, hiviak Pufü es a tehenemet hiviak Virana. A tanar nininél jarum a magyar urara 3 esztendeje Szerátetvel: Andras, Frumosza.” Andrást valójában Emilnek hívják, csak ezt a nevet nem találta elég magyarosnak. Ő a mi csángó keresztfiunk immár két éve, Máthé Krisztina és Neagu Adrián tanítványa, aki megengedte, hogy a leveleiből idézzek ebben az írásban. Mikor a Balaton-felvidéki Nyirádon (ahol a falu közössége minden évben vendégül lát frumószai gyerekeket) először találkoztunk személyesen az alacsony, hirtelenszőke kisfiúval, még annyit tett hozzá a bemutatkozáshoz: erős vagyok, de rövid! Van egy keresztlányunk is, Barnat Mária Magdaléna, aki pontosan olyan szép, mint a neve. A történelem viharai elől Moldvába menekült székely őseit idézi hosszú lenszínű haja, valószínűtlenül fehér bőre, kék szeme, amellyel elüt a kerek arcú, erős járomcsontú, mandulaszemű, piros-barna arcú, honfoglalás kori arcvonásokat viselő csángó többségtől. Tizennégy éves, kitűnő tanuló, szavalóverseny győztese, finom jelenség, aki képes elpirulni és a legkisebb kedvességtől zavarba jönni. „Köszönöm szépen a csumagat – írta két évvel ezelőtt. – Eceres nem kaptam ilyen szép pixeket [tollakat] a kis testvírem es sokat jácódat velik. Hogy tatótik [tartották] a Husvitet? Nálunk imánd eltot [immár eltelt], de szép volt. A gyerekek, hogy viszik az iskolával? Kendik, hogy vannak?” Mostanában már e-mailt váltunk, és a levelek stílusa egyre inkább közelít a tankönyvek magyar nyelvéhez. Ám a beszélgetés még mindig nehéz, mert a gyerekek hihetetlen zavarban vannak amiatt, hogy a nagymamájuktól tanult magyart évszázadok választják el attól a nyelvtől, amelyet mi beszélünk. A néprajzban ismert jelenség, hogy bizonyos tudás egy-egy nemzedék kiiktatásával öröklődik tovább: a szülők dolgoznak, ezért az unokák nagyszüleiktől öröklik meg a közösség szellemi kincsét – Magdaléna esetében például a magyarnyelv-tudást. Hiába a felkészítő tábor a tanároknak, és hiába áll rendelkezésükre a nem hivatalos szórványtanterv, amelyet a magyarnyelv-vesztés szempontjából sok tekintetben hasonló körülmények között dolgozó máramarosi tanárok dolgoztak ki, és bocsátották moldvai kollégáik rendelkezésére, mégis nagyon nehéz a Csángóföldön magyart tanítani. A frumószai román nyelvjárásban például az e-t j-nek ejtik, vagyis Emil helyett azt mondják, Jemil, így hónapokba telik, amíg meg lehet értetni a magyarban a jég és az ég közti különbséget. Máthé Krisztina sepsiszentgyörgyi magyartanárnő a Mozaik Tankönyvkiadótól kapott tankönyveket, amelyek nagy szolgálatot tesznek, csak éppen nehezen értik a gyerekek a szövegét. Amikor előkerült a János vitéz, mindenki megkönnyebbült, mert Petőfi végre az ő nyelvükön szólt hozzájuk. Első alkalommal Magda és Emil csak igennel és nemmel válaszolt kérdéseinkre, de legutóbbi találkozásunkkor Magda folyékonyan elmesélte, hogy az édesapja hol tart a gyógyulásban. Magda édesapja favágó, pontosan úgy, mint a mesében. Csakhogy mint az egyszeri szegény embernek, Magda édesapjának sincs biztosítása, és most, hogy a nehéz munkában tönkrement a gerince, a család minden pénze ráment a műtétre. – Most le kell ülnünk, és beszélnünk egymással! – mondta Máthé Krisztina hét évvel ezelőtt vőlegényének, Neagu Adriánnak, aki abban a percben biztos volt benne, hogy vége, lapátra tették. De Kriszta nem szakítani akart, hanem elmenni az isten háta mögé, és még egy lépéssel azon is túl, Moldvába magyart tanítani csángó magyar gyermekeknek. Amikor ezt elmondta a fotóművész fiúnak, rajta volt a sor, hogy azt higgye, elérkezett a szakítás pillanata. De Adrián nem csupán igent mondott, hanem egyenesen ezt: „De jó, tartunk nekik fotószakkört!” Felkészítő táborozás után – amely egyben alkalmassági vizsga is volt –, szeptemberben Bákó megyében, Frumószán találták magukat. A falu románosan használt nevének jelentése Szépfalu, a legenda szerint Stefan cel Mare fejedelem kedveséről kapta a nevét, a 4700 fős lakosság hatvan százaléka katolikus. A fiatal pár viszonylag jó állapotú parasztházat kapott szolgálati lakásnak, és nekiálltak kialakítani benne egy szobácskát, amelyben megkezdhetik az iskolán kívüli magyarnyelv-oktatást. Így lettek Emil és Magda tanítói. E nagyobbacska szobából alakult ki a magyar ház, ahová ma már 130-140 gyerek jár tanulni. A legnagyobb nehézséget az első időben az jelentette Krisztináéknak, hogy bár millió elintéznivalójuk volt, egyikük sem beszélt igazán jól románul, márpedig az élet akkoriban még csak a többség nyelvén zajlott errefelé. Amikor megismerkedtünk, az udvarias kérdésre, „miben segíthetünk?”, Krisztina azonnal rávágta, van úgy, hogy egyszerre hetven gyerek is megfordul a magyar házban, és nagy szükségük volna elsősegélydobozra. Családunk törte a fejét, mi minden nyavalya fordulhat elő arrafelé, s jó érzés arra gondolni, hogy olyan baj nem történhet magyarórán, amelyet abból a dobozból ne lehetne megoldani. A történelmi Magyarország határaitól keletre fekvő Csángóföldön az oktatás szervezése döbbenetesen későn, a XIX–XX. század fordulóján kezdődött, román nyelven. Magyar nyelvű oktatás csak az ötvenes években volt, falvanként változó ideig és változó formában, csakis az elemi osztályokra korlátozva – igaz, Bákóban magyar tannyelvű tanítóképző is működött néhány évig. A Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére felülről megszervezett oktatást szintén felülről, rendeletileg szüntették meg az 1956-os események után. A kommunizmus későbbi éveiben szó sem lehetett a csángók magyar nyelven történő oktatásáról. Tíz évvel ezelőtt, amikor a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) elindította a csángó oktatási programot Moldvában, sehol sem volt magyar nyelven zajló rendszeres, szervezett foglalkozás a gyerekekkel. A nyári táboroztatás, az erdélyi és magyarországi iskolákba való kiutaztatás, illetve a néhány településen lelkes emberek vezetésével zajló rendszertelen „oktatási” tevékenységek nyilván nem hozhattak jelentős előrelépést a rohamos asszimiláció megfékezésében. A következő mondatok az MCSMSZ honlapján a sajnos szócskával kezdődnek, pedig minden lélek megmentése hatalmas siker: „a mintegy 9000 moldvai csángó gyerek közül, kik még valamennyire beszélik, értik őseik nyelvét, alig 1500-at tanítunk pillanatnyilag, és mindössze 75 gyerek számára biztosítjuk a magyar nyelven való továbbtanulás lehetőségét. Oktatási programunk az elmúlt tíz évben beindított egy olyan folyamatot, amely révén a csángók magyar nyelvi oktatása megkezdődött, ez azonban nem nevezhető áttörésnek sem a számadatok, sem az elért eredmények szempontjából.” Adrián és Krisztina kétféle küldetést teljesít Frumószán. Krisztinának az általános iskolai oktatás tanrendje szerint kell magyarórát tartania azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei ezt írásban kérik. Bár a frumószai iskola több tanárának szent meggyőződése, hogy magyar nyelv, mint olyan, egyáltalán nem is létezik, az itteni szülők többnyire mégis szívesen kérik a magyaroktatást, ám a néprajzáról híres Lujzikalagorban még mindig nem sikerült áttörést elérni e téren. Ez a magyaróra pont olyan értékű, mint a többi: a gyerekek jegyet kapnak, Krisztina pedig fizetést a minisztériumtól. A magyartanítás másik formája – az óvodai foglalkozásokon kívül – a már említett szolgálati lakás hátsó frontjából kialakított tanteremben zajlik. Ide az a gyerek jöhet, aki nemcsak magyarul akar tanulni, hanem fotózni, az olvasott magyar szöveget lerajzolni és kézműveskedni, hagyományos bútorfestést vagy éppen informatikát tanulni. És együtt lenni hasonló társaival. Döbbenetes a csángó gyerekek kötelességtudata az anyaországból nézve. Éveken keresztül reggel hétkor is tartottak magyarórát, mégis mindig mindenki megjelent, azok is, akik hét kilométert gyalogoltak az iskoláig. Mikor Krisztinának sikerült úgy intéznie az órarendjét, hogy kilencre jöjjenek azok, akiknek délután van iskolai tanítás, a gyerekek nagyon megörültek: „Legalább elmehetünk a hetes misére!” Moldvában fontosabb a vallás, mint a nemzetiség. Manapság körülbelül kétszázötvenezerre tehető a görögkeleti tengerben élő római katolikus lakosság száma. Bár a román történészek és egyházi személyek minden erejükkel tagadják, valójában nincs igazi érv, amely megkérdőjelezné a moldvai katolikusság magyar eredetét. A moldvai csángók korántsem alkotnak egységes népcsoportot, falvaik földrajzilag is elszórtan találhatók a román települések között, s sokszor nem is hallottak a távolabbi katolikus csángó községekről. Ami mégis összeköti őket, az elsősorban a vallás, illetve az egyre szűkülő, sorvadó, eltűnő nyelv és hagyományos kultúra. Még az elkószáló, elcsellengő jelentésű csángó megnevezést sem tartják a magukénak, hiszen ezt az ezeréves határokon belül élő magyarság, elsősorban a székelység ragasztotta rájuk, ők önmagukat inkább katolikusnak hívják. Ez elégséges volt a saját meghatározásukra, hiszen megkülönböztette őket az ortodox románságtól, s természetes is volt nekik, hiszen a középkori identitástudatot tükrözi. Számukra a nyelvcsere sem identitásvesztő tragédia, pusztán praktikus, a mindennapi életet megkönnyítő folyamat. A moldvai magyarság legősibb csoportjait vélhetően a honfoglalás idején hagyták hátra a magyar törzsek határőrzőnek, majd az Árpád-házi királyok erősítésként erdélyi és felső-tiszai magyarokat telepítettek melléjük a XII–XIII. században. A következő évszázadokban üldözött husziták és a szegénység elől menekülők gyarapították a számukat. A legjelentősebb kirajzás az 1764-es madéfalvi veszedelemhez köthető, ekkor nagyszámú székely lakosság telepedett le Moldvában, ma e családok leszármazottai alkotják a moldvai magyarság nyolcvan százalékát. Így tehát a csángóság kimaradt sok mindenből, ami meghatározza a mai magyarság önképét. Mivel papjaik nem beszéltek magyarul, többé-kevésbé magából az írásbeliségből is kimaradtak, akárcsak a reformációból, a nyelvújításból, a reformkor ébredéséből. Nekik nem volt sem március 15-éjük, sem Erzsébet királynéjuk, őket még a trianoni diktátum sem érintette. Magyarnak lenni sokuknak valami nagyon mély, a tudatos és a tudattalan határán billegő archaizmus: mikor még és mikor már nincs szerepjátszás, amikor az élet nagy misztériumai tárulnak fel. Magyarul ringatják a pici babát, magyarul nyugtatják az idős embert, magyarul váltanak fontos szót a szülők: máskor románul beszélnek. Így kell, így könnyebb a világ felé. Tudomásul kell venni azt is, hogy a moldvai nyelvjárás – amely még a vonat szót vagy a hangtani hasonulást sem ismeri, és az irodalmi magyart beszélő számára első hallásra érthetetlen – nagyon nehezen alkalmazható a modern világ dolgainak megnevezésére. Óhatatlanul a rendelkezésükre álló román szókincsből kellett szavakat átvenniük, némi magyar hangrenddel megbolondítva. Nyelvjárási szempontból a beszélt magyar nyelv falvanként viszonylag jelentős eltérést mutat, tehát nem beszélhetünk egységes csángó nyelvjárásról. A 22 moldvai faluban, ahol jelenleg magyartanítás folyik, a tanárok többsége rövid ideig marad, van, aki csak egy évig. Ritka, hogy képes legyen valaki a világtól elzártan, sokszor áram és víz nélküli házban, napi internettől, tévétől elszigetelve hosszú éveket eltölteni. Krisztinának és Adriánnak a télen megszületik az első gyermeke, lassan ők is készülődnek vissza Erdélybe. Így tehát a tanároknak nincs idejük megtanulni a csángó nyelvjárást. Ezért bármilyen nagy dolog is a gyermekeket visszavezetni a magyar beszédhez, amit megtanulnak, az nem őseik nyelve lesz, hanem a modern magyar. Krisztina székely létére a kolozsvári egyetemen kicsiszolt irodalmi magyart beszél, emiatt sokszor lelkiismeret-furdalása is van. Észrevette, hogy a gyerekek köszönömöt mondanak az addig megszokott „isten fizesse!” helyett. Amikor először futott be hozzá egy kisfiú, hogy „könyörgök szépen, adjon egy kanna vizet!”, Kriszta azt hitte, ég a ház. Aztán rájött, hogy csak egy pohár vizet kért tőle. Igyekszik használni ezt a régies formát, mert amit ő mond, azt használják a gyerekek is. Lassan eltűnik majd a hasonulás nélküli nyelvhasználat, az s sz-nek ejtése, a kicsinyítések és a régies szavak. Nemrég Magda elújságolta, hogy már tudja olvasni a magyar könyveket. Mikor teszünk jobbat: ha csak mélyenszántó hazafias könyveket küldünk, vagy akkor, ha neki való szerelmes regényeket? Ha Csíkszeredában akar tovább tanulni, akkor szüksége lesz mindkettőre. A Moldvában élők számára – nemzetiségüktől függetlenül – felfoghatatlanul felgyorsult az idő: a néhány éve még önfenntartó falucskák felnőtt lakosságának nagyobb része ma szerte a nagyvilágban, főként Olasz- és Spanyolországban dolgozik. A nyugaton keresett pénzből épült hatalmas házak vakolatlan falai között pedig nagymamára, szomszédra, a Jóisten irgalmasságára hagyott funkcionális árvák, akiknek kapaszkodniuk kellene valakibe vagy valamibe. Van olyan tizennégy éves kislány, akit kivettek az iskolából, mert öt kis testvérét kell nevelnie, egyik szülője sincs itthon. Emilt azért nem láthattuk az idén, mert a szülei nem jöttek haza aláírni útlevélkérelmét. Magyarórára vonzó járni, mert „menő”, van ott számítógép meg ajándék Pestről. De ez még nem lenne elég ahhoz, hogy sokan délelőtt meg délután is végigüljék a tanórát, csak mert az anyjuk helyett Kriszta és Adrián törődik velük. A józan ész azt diktálná, hogy magyar helyett olaszt és spanyolt tanuljanak, de a moldvai gyerekeket a szívük viszi a magyarórára. Ha ez a nyelv anyjuk helyett is anyjuk, szó szerint anyanyelvük lesz, a csángóság nem vész el. Farkas Adrienne, mno.hu Erdély.ma 2011. január 13.Kiverte a biztosítékot Brüsszelben a Nagy-Magyarországot ábrázoló szőnyegIsmét botrányt kavart a magyar EU-elnökség Brüsszelben, amikor egy 202 négyzetméteres „történelmi" szőnyeget állítottak ki az Európai Tanács épületében. A magyarság történetének különböző szimbólumait és képeit ábrázoló alkotáson szerepel Magyarország térképe 1848-ból. A szőnyeg miatt több EP-képviselő tiltakozását fejezte ki. Hajdú Márton, a magyar EU-elnökség egyik szóvivője az EUObserver.com riporterének nyilatkozva tagadta, hogy a szőnyegnek bármi köze lenne Magyarország jelenlegi külpolitikájához. „A szőnyeg Magyarország kulturális, történelmi és tudományos szimbólumait mutatja be: királyokat, műkincseket, illetve a régió térképét 1848-ból, az évből, amikor Európa-szerte forradalmak törtek ki” – magyarázta Hajdú. Azonban a hazánkkal szomszédos országok EP-képviselői szerint a kiválasztott térkép – amelyen Szlovákia, Románia és Szerbia egyes részei a Habsburg Birodalom részeként jelennek meg – a jelenlegi kormány nosztalgikus, sőt akár irredenta indítékaira utalnak. Ulrike Lunacek, az osztrák zöld párt EP-képviselője ugyan egyetért Hajdúval abban, hogy a térkép Magyarországnak a Habsburg Birodalom elleni lázadására utal, azonban rámutatott, hogy a forradalmi folyamat végén, 19 évvel később megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyben Budapest már Bécs városával egyenértékű hatalmat kapott a környező területek felett. „A térkép illusztrálja Orbán Viktor miniszterelnök abbéli szándékát, hogy felülbírálja a trianoni békeszerződést" – tette hozzá Lunacek. A képviselőnő szerint a budapesti kormánynak a határon túli magyarok állampolgárságára vonatkozó rendelete is erre utal. Orbán úrnak ez a nézete a múltba tekint, és távolról sem a közös európai jövőbe” – folytatta Lunacek. „Emellett ez az EU-t érintő jelenlegi kihívások teljes félreértelmezése." Nem ez az első eset, amikor a soros EU-elnökség által felállított installáció botrányt okoz: 2009 januárjában a csehek Entropa nevű alkotása Bulgáriát érintette érzékenyen, mivel az országot egy vécécsészeként ábrázolta. „A csehek legalább humorosan próbálták megközelíteni a dolgot, az Orbán-kormány azonban még ezt sem teszi” – tette hozzá Lunacek. Ioan Mircea Pascu a román szocialisták EP-képviselője megjegyezte, hogy a cseheknek is meg kellett változtatnia az installációt, miután több tagország is panaszt tett az ügyben. „Nagy-Magyarország fontosságának hangsúlyozása nem a legjobb szimbóluma a magyar EU-elnökségnek" – írta a politikus weboldalán. „Az EU célja, hogy megszűnjenek a belső határok. Az ilyen gesztusok várhatóan nacionalista érzelmeket gerjesztenek az unióban, pont egy olyan időszakban, amikor inkább a szolidaritás érzésére lenne hatalmas igény." A Pápai Lívia textilművész készítette szőnyegen a térkép mellett szerepel még Szent István, Szent László, Zsigmond, Mátyás, Széchenyi, Liszt, illetve Vasarely mellett a Kempelen-sakkgép, a Bíró László József által szabadalmaztatott golyóstoll, Asbóth speciális légcsavarja, a Zsigmond-kori csontnyereg, a rovásírásos ábécé, illetve a Zsolnay cég honfoglaláskori motívumokkal ékes kerámiájának képe. A nemzeti szimbólumok is helyet kaptak, így a kokárda, a turul, a Rákóczi-zászló és a Martinovics-fa. Építmények közül a Mátyás-templom, az Esterházy-kastély, a Lánchíd és az Iparművészeti Múzeum került az alkotásra. Női vonatkozású elem a Lórántffy-család címeres oltárkendője és a Sissit lovaglás közben ábrázoló festmény. hirszerzo.hu/MTI. Erdély.ma 2011. március 11.Az üres székA napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása. Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig. Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”. Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe. Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett. Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha... Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....” A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni. Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.” Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk... Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe. Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik. Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket. És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia. Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor. És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg. És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket. És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban. Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza? Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni. Vári Attila Egy rebellis szellem Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit. A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett. Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg) Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 12.Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosbanMost az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt. A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került. Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket. Magasabbra helyezik a táblát „Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós. Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni. A határrendészekre gyanakszanak A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt. Az igazgató segítene, de nincs képben Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán. A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le. A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére. Krónika (Kolozsvár) 2011. augusztus 12.Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosbanMost az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt. Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került. Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket. Magasabbra helyezik a táblát „Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós. Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni. A határrendészekre gyanakszanak A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt. Az igazgató segítene, de nincs képben Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán. A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le. A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár) 2011. december 22.Beadványaira sem kapott választ az EMNTSajtótájékoztató keretében válaszolt tegnap Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos alapító alelnöke László Attila alpolgármester kijelentésére, amelyet az EMNT legutóbbi, Radu Moisin ideiglenes polgármesternek címzett nyílt levele kapcsán tett lapunknak. Az EMNT Kolozs megyei szervezetének elnöke, Csigi Levente a Főtéren zajló, „zsibvásár” felszámolására, a sétatéri környezetrombolás megszüntetésére hívta fel a figyelmet. Az alpolgármester úgy fogalmazott, választ csak hivatalos beadványra, nem nyílt levélre adnak. Meglepődve olvastam László Attila kijelentését – mondta Gergely Balázs, aki az EMNT valamennyi, polgármesternek és alpolgármesternek címzett, magyar és román nyelvű idei beadványát felmutatta, köztük a Főtér és a Sétatér ügyében december 19-én iktatott kérést. Az EMNT mindmáig nem kapott választ a többi, hivatalos iktatószámmal ellátott kérelmére sem, így a nyilvánossághoz fordulunk, mivel úgy tűnik, nincs más eszközünk arra, hogy a polgármesteri hivatallal érdemleges kommunikációt folytathassunk – hangsúlyozta Gergely Balázs, az EMNP országos alapító alelnöke. Mint mondta, bár az EMNT a hivatalos „játékszabályokat” betartja, a városháza szóra sem méltatja, noha a törvény értelmében köteles a 30 napon belül megfogalmazott hivatalos válaszadásra. A mellőzött beadványok között szerepel egyébként a Szász Péter, az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnöke és Hunyadi Attila történész, egyetemi oktató által összeállított, október 28-án iktatott irat is. Ebben Kolozsvár valamennyi polgára nevében kérik a Baba Novac szobor feliratából adódó törvénytelenség megszüntetését, a korrekt és diszkriminációellenes tájékoztatást, az állampolgárok törvény előtti egyenlőségének tiszteletben tartását. Felhívják a figyelmet arra, hogy a feliratban szereplő, „ucis în chinuri groaznice de către unguri” (szörnyű kínok közepette megöletett a magyarok által) állítás történetileg hamis, vagy legalábbis vitatható, mivel bírói ítélet végrehajtása, tehát kivégzés, nem gyilkosság történt. Az etnikai jelző sérti a diszkriminációmentesség, az egyenlő elbánás alkotmányos elvét azáltal, hogy egy feltételezett bűntényt egy bizonyos etnikum bűneként ró fel – összegzik. Gergely Balázs elmondta: a kérdés orvoslásáért a szervezet a közeljövőben a Diszkriminációellenes Tanácshoz fordul. Augusztus 3-án a Sissi-szobor visszahelyezése kapcsán iktatott az EMNT egy beadványt a városházán, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy a Szamost átszelő Erzsébet-híd felújítása mellett restaurálni kellene a Fellegvárra vezető Erzsébet-sétautat is, hiszen a szoborral együtt szerves egységet alkottak. Március 21-én az EMNT hivatalos kérvényt nyújtott be, hogy az április 2-i, a Mátyás-szoborcsoport újraavatása alkalmából szervezett Ghymes-koncertet a Főtéren tarthassák meg. A fentiektől eltérően utóbbira valóban kaptunk egy rövid választ, miszerint abban az időpontban más esemény lesz a Főtéren, noha semminemű rendezvény nem zajlott végül aznap este – emelte ki Gergely Balázs. BEMUTATKOZOTT SZABÓ LÁSZLÓ, AZ EMNT ÚJ KÖZÉP-ERDÉLYI RÉGIÓELNÖKE A tegnapi sajtótájékoztatón bemutatkozott az EMNT december 10-i országos küldöttgyűlésén közép-erdélyi régióelnökké választott Szabó László unitárius lelkész, aki a tisztségből leköszönő Gergely Balázs EMNP-alelnök helyét vette át a civil szervezetben. Az EMNT területi szervezetei döntéseinek, működésének, cselekvési terveinek összehangolása érdekében december 20-án megalakult a Közép-erdélyi Regionális Egyeztető Tanács is, amelynek keretében Szabó Lillát választották ügyvezetőnek – tájékoztatott Szabó László. Mint kifejtette, alapvető kihívás az EMNT regionális és Kolozs megyei szervezete által kifejtett, érdemleges tevékenység megfelelő folytatása. – Hivatásomból adódóan a régió történelmi egyházközségeivel, intézményeivel való kapcsolatok építésében mutathatok fel többletet – mondta lapunknak az új régióelnök. Az EMNT jelenlegi, a küldöttgyűlés által is megerősített szervezeti formája, közéleti mozgalom jellege ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy több területen együttműködhessen olyan szereplőkkel is, amelyekkel egyébként politikai szinten nem, vagy csak alkukötés függvényében lehetséges – tette hozzá. Az EMNT Közép-erdélyi szervezetének öt területi irodája Beszterce-Naszód, Kolozs, Fehér, Hunyad és Szeben megyékben alakult, – illetve az utóbbi két esetben alakulóban van –, így a sajátos szórványügyekre való odafigyelés úgyszintén meghatározza tevékenységüket – emelte ki. Az EMNT és az EMNP partnerségben, egymást kiegészítve tevékenykedik a közeljövőben. Gergely Balázs, aki a Néppárt közép-erdélyi szervezeteinek megalapításán munkálkodik majd, szoros együttműködésre számít az EMNT-vel. – Eredményes és lelkes évet tudhatunk magunk mögött. Köszönöm a csapat munkáját, és hasonló sikereket kívánok az új évre is – hangsúlyozta. Szabadság (Kolozsvár) 2012. február 17.Jegelik a magyar emlékművek ügyét az erdélyi önkormányzatokJegelik a magyar személyiségeknek állítandó szobrok ügyét az erdélyi önkormányzatok. Kolozsváron válaszra sem méltatták a Sissi-szobor újraállításának kezdeményezőit, Nagyváradon a magyar honvédemlékmű, Marosvásárhelyen a Sütő-szobor ügye akadozik. Bécsi Sissi csokoládéval lepte meg csütörtökön Radu Moisin ideiglenes kolozsvári polgármestert, László Attila alpolgármesternek pedig nagykárolyi Sissi sonkát nyújtott át Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közép-erdélyi régióelnöke az önkormányzat által csütörtökön a Fellegvár és a Farkas utca felújítása kapcsán szervezett közvitán. A politikus ezzel akarta emlékeztetni a kincses város előjáróit a tavaly ősszel átadott nyílt levelükre, amelyben arra kérték az önkormányzatot, hogy az Erzsébet híd restaurálása mellett a közeli Erzsébet sétautat is újítsa fel, és ezek hivatalosan is kapják vissza eredeti nevüket. Utóbbin ugyanis az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ismét felállítaná az osztrák–magyar császárné mellszobrát, amiről tájékoztatta is az önkormányzatot. Gergely Balázs elmondta: erre a gesztusra azért kerítettek sort, mert azóta sem kaptak érdemi választ az önkormányzattól. „Ezért találtuk ki ezt a kedves tréfát, amellyel fel akartuk hívni a közvélemény figyelmét arra, hogy létezik egy ilyen ügy. Moisin úr nagyon sokszor hivatkozik a bécsi példára, többek közt a főtéri karácsonyi vásár esetében, reméljük ezzel sikerül a szívébe lopni az ötletet” – nyilatkozta Gergely Balázs. Mint arról beszámoltunk, az EMNT tavaly augusztusban jelentette be, hogy visszaállítaná Erzsébet királyné mellszobrát a Fellegvárra vezető Erzsébet sétaúton. A tervek szerint az ehhez szükséges anyagi forrásokat a Magyar Ifjúsági Tanács, illetve két magyarországi ifjúsági szervezet adományokból gyűjti össze. Stróbl Alajos szobrászművész – az Európa-szerte népszerű Sissit ábrázoló – alkotását Haller Károly, Kolozsvár egykori polgármestere javaslatára 1901-ben helyezték el az Erzsébet sétaúton, azonban a büsztnek a kommunista diktatúra évei alatt nyoma veszett. Az azóta a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban megtalált szobornak most készül a másolata, a tervek szerint ez kerülne ki a fellegvári sétaútra. Új helyszín a váradi honvédemlékműnek Nagyváradon hasonlóképpen a Románia területén elesett magyar katonák emlékművének felállítását akadályozza az önkormányzat, amely korábbi határozatának ellentmondva, új helyszínt javasol a kegyhely számára. A Sárközi Zoltán, Delorean Gyula és Pásztor Sándor nagyváradi önkormányzati képviselők által létrehozott Pro Liberta Partium Egyesület azt követően döntött az emlékmű felállításáról, hogy Románia és Magyarország között kormányközi egyezmény született arról, hogy emlékhelyet hoznak létre a másik ország katonái számára. Sárközi Zoltán, az egyesület elnöke a Krónikának elmondta, azt szerették volna, ha a váradi emlékmű méltó utódja lenne a magyar hősök emlékére korábban állított obeliszknek. A Rulikowski sírkertben 1914-ben létrehozták a hősök temetőjét az első, majd a második világháborúban elesett magyar honvédek számára, de ezek tetemeit a 90-es évek elején exhumálta, a sírhelyeket pedig román veteránoknak adta az akkori önkormányzat – tájékoztatott az RMDSZ-es tanácsos. Elmondta, az emlékművet a korábbi helyén, a román katonai sírok közelében szerették volna felállítani, a temető főbejáratánál, a helyszínt a magyar és román hadisírgondozó szervek is megfelelőnek ítélték. Bár tavaly nyár elején a tanács is rábólintott a kezdeményezésre, és a tervek is elkészültek, az emlékmű ügye nem haladt előre, holott mind Budapestről, mind Bukarestből sürgették azt, a polgármester ugyanis nem írta alá az építkezési engedélyt. Ilie Bolojan végül nem hivatalos formában arról értesítette a kezdeményezőket, hogy meg kell változtatni a helyszínt, mert az emlékhely akadályozná a temetőbeli forgalmat. Sárközi Zoltán a Krónikának úgy értékelte, hogy az elöljáró igénye „kínosan” érinti őket, főleg, hogy a magyar és román hatóságok is érdekeltek az ügyben. Az RMDSZ-frakció ennek ellenére mintegy 50 méterre a korábbi helyszíntől kiválasztotta az emlékmű új helyét, és abban reménykednek, hogy ezt még a februári soros ülésen megszavazza a helyi tanács. Ezt Petri Csilla, a városháza szóvivője is megerősítette lapunknak. A szóvivő szerint azért kellett megváltoztatni a helyszínt, mivel a szobor és a köré épített kerítés akadályozta volna a gyalogosforgalmat a sírkertben. Sárközi Zoltán lapunknak arról is beszámolt, hogy a Pro Liberta Partium Egyesület a doberdói harctéren elesett Bihar és Temes megyei magyar katonák emlékére emelt négy emlékmű egyikét is felújítaná. A gúla alakú építményre Szlovéniában, darabokban akadtak rá, és székesfehérvári partnereikkel ennek helyreállítását is vállalták. Sárközi Zoltán sajnálattal állapította meg, hogy miközben a szlovéniai hatóságokban partnerre találtak, az ottani emlékmű ügye jól halad, Váradon akadályozzák terveiket. Idén sem lesz Sütő-szobor? Marosvásárhelyen sem tudni még, hogy sikerül-e a második betervezett időpontra felállítani Sütő András író szobrát. A Kiss Levente helyi képzőművész által megálmodott egész alakos szobrot eredetileg tavaly szerették volna fölavatni. Utólag Sütő születésének 85. évfordulójára, ez év július 17-ére ütemezték át az eseményt. Nagy Pál, az író egykori kollégája és barátja, a szoborállító bizottság tagja csütörtökön a Krónikának elmondta, hogy még mindig nem sikerült valamennyi szükséges jóváhagyást beszerezni. „Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nyári határidő nem tartható. Pontosabb adatokkal viszont egy hét múlva szolgálhatnék” – fejtette ki lapunknak a közíró. Csegzi Sándor alpolgármester viszont azt állítja: a papírok körül minden rendben van, vagy legalábbis lesz hamarosan, most már csak az anyagi forrásokat kell előteremteni. „Szokás szerint az önkormányzat elkészíti a talapzatot, és kialakítja a terecskét, a szoborállítási költségeket viszont a kezdeményezőknek kell felvállalniuk. Több ígéret is van, és remélem, hogy Sütő András szobra nem fog az anyagiakon elbukni” – bizakodik Csegzi, aki egyben a szoborállító bizottság elnöke is. A szoborállítást Markó Béla közbelépése is késleltette, ugyanis miután a héttagú bizottság kiszemelt Sütő lakhelyétől mintegy kétszáz méterre egy parkocskát, majd az önkormányzat el is fogadta a helyszínt, az RMDSZ volt országos elnöke nemtetszésének adott hangot. Markó az író és politikus hírnevéhez méltóbb helyre szerette volna helyeztetni az alkotást. A szoborállító bizottság tagjai azonban úgy vélik, a Mărăşti téri postapalota épülete előtti kis zöldövezet a legmegfelelőbb a szóba került helyszínek közül. Csegzi Sándor szerint a parkrészt a Herder- és Kossuth-díjas íróról lehetne elnevezni. A huzavona közepette Sopron megelőzte Marosvásárhelyt, a szovátai Bocskay Vince alkotását tavaly ősszel, Sütő András halálának ötödik évfordulóján avatták a hűség városában. Marosvásárhelyen idénre egy másik köztéri alkotás avatását is tervezik. A vár északi fala mellé – ahol hajdanán Mihai Eminescu mellszobra állt – Vályi Gyula matematikus, a lég- és hajócsavar felfedezőjének szobrát képzelték el. Az önkormányzat pozitívan bírálta el a kezdeményezők kérését, a városháza ki is bocsátotta az építkezési engedélyt. Kiss Előd-Gergely, Pap Melinda, Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2012. március 29.Előkerült Kossuth mellszobra(vajda) Szenzációs alkotásra bukkantak a megyei múzeum munkatársai a néprajzi részleg felújítási munkálatai közben. Tekintettel arra, hogy a tatarozás során az épület helyiségeit is átrendezik, a raktárakban és a pincékben évtizedekig heverő tárgyakat is elköltöztették. Így fedezték fel Kossuth Lajos 1892-ben készített mellszobrának gipszmintáját, amely Pokorny Attila restaurátor műhelyébe került. A szobrászművész lapunknak elmondta, a kiváló alkotás siralmas állapotban volt. Avatatlan kezek barbár módon megrongálták. A feje le volt törve, a szemét kiszúrták, a ruha díszítőelemei hiányoztak, a patinája is igen megkopott. Alig néhány napja fogott hozzá a restauráláshoz. A megtisztítás után kiderült, hogy a szobrot 1892-ben az 1852–1919 között élt Kiss György készítette. A művésznek olyan alkotásai ismertek, mint a budapesti Hősök terén álló Millenniumi emlékmű Károly Róbert király szobra. Ő volt az, aki az Országház Építési Bizottságának megbízásából mintázta meg a Parlament számos kül- és beltéri szobrát, többek között a Képviselőház társalgótermének több mesterségszobra is neki köszönhető. A Parlament külső szobrai közül a Zrínyi Miklósról, III. Ferdinándról, Jurisits Miklósról és Erdődy Tamásról megmintázott alkotásai is jelentősek. Nagy valószínűséggel az Iparművészeti Múzeum tetején lévő apródszobrokat is ő készítette. Gyakran nyúlt történelmi jellegű témához, kiemelkedők alkotásai Vörösmarty Mihályról, Kossuth Lajosról, Zrínyi Miklósról, Szondi Györgyről, továbbá Berzsenyi Dániel, Arany János és Kisfaludy Károly mellszobra, melyet a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére készített el. Budapesten kívül jelentős műveket alkotott Ausztriában, Olaszországban, Horvátországban, Szlavóniában, Felvidéken és Erdélyben. Hogy miként került a gipszminta Marosvásárhelyre, nem lehet tudni, valószínű, hogy a köztéri szoborpályázat egyik alkotása lehetett. A néhány napja napvilágra került műről restaurálás után szilikonminta készül, majd Pokorny Attila szerint jó lenne, ha kerülne anyagi támogató ahhoz, hogy akár bronzba is kiöntsék a mellszobrot. A helyreállított gipszmunka mindenképpen a megyei múzeum kiállítótermébe kerül majd, Ferenc József és Sissi mellszobra mellé. Népújság (Marosvásárhely) 2012. március 30.Itthon az otthonunkNépek hazája, nagyvilág – írta százötven éve a költő, s meghatározása ma új értelmezésre szorul. A polgári világrend olyan nyitottságot teremt, amelyben az egyszerű egyén is hazájának érezheti a globális rendet. Rokonom Dél-Koreában keresi kenyerét és találta meg állítólag boldogságát már évtizede, osztálytársaim zöme Magyarországon él, egy kisebb csoport Ausztriától és Svédországtól Pennsylvaniáig, sőt, Colorado államig szóródott szét a földabroszon. A környezetemben élő fiatalok gondolkodása gyökeresen átalakul, olyik a villámgyorsan legyőzhető távolságok, a világháló folytán akár amolyan európai, sőt, már világpolgárnak érzi magát. Hogy ez mit is jelentsen, azon, persze, régóta töri a nemzetekre oszló emberiség a fejét. A nagy lélekszámú és történelmileg érthető okokból kialakult magyar diaszpóra tagjai közt gyakran találni kettős identitású, többes kötődésű személyeket. Aztán hogy ki vallja magát amerikainak, svédnek, dánnak, és ki csak ott élőnek, de magyarnak, annak persze van jelentősége, de hogy utódaik már inkább a befogadó nemzethez tartoznak, annak nyelvi stb. okai mellett nyilván érzelmi alapja is van. Persze, nem kell oly messzire menni, közvetlen környezetünkben, ahol közösségek érintkeznek, élnek “ide is, oda is” vagy inkább “ide, mint oda” húzó emberek, akik származásuk, vonzalmaik, önmeghatározásuk sajátosságainak tulajdoníthatóan összetettebb identitásúak. No de én a világpolgárokról szeretnék most írni. Azokról, akik nemzetet cserélnek, és átmeneti vagy tartósabb állapotként egy ideig e közösségek fölött lebegve kívánnak élni, megkönnyítve ezáltal elszakadásukat valami hagyományostól, melybe beleszülettek. Ők választás útján szereznek új identitást, illetve tagadják minden ilyen azonosság szükségességét. Világpolgárság? Létezhet-e egyáltalán ilyesmi? Szerintem kisebb létszámban már ma is létezik, s ezért meggondolkodtató. Hogy van-e jövője, s hogy az miben áll, nem tudom, de most nem is akarom firtatni. Az emberiség egysége és tagoltsága egyaránt új formákat ölt majd nyilván a távoli jövőben, engem a közeli holnap eshetőségei izgatnak. Hasonlóképpen családi utánpótlásunk sorsa. Fiaim nemsokára felnőnek, és bevallom, nem szeretném, ha egy székely kisvárosból kellene valahol levelezés vagy akár mobil és skype – bármilyen elemi hatású is az eleven szó – útján tartanom velük a kapcsolatot, hallgatnom beszámolóikat, hogy a Duna vagy a Rajna, netán a Temze, a Mississippi vagy a Rio Grande partján hogyan alakul sorsuk, miként boldogulnak egy számomra örökké idegen és távoli, elérhetetlen, de nem is vágyott közegben. Hogyan szocializálódnak gyermekeink? Vajon fordítunk-e gondot arra, hogy felelősségérzet ébredjen bennük a mi erőfeszítéseink iránt, melyek azt szolgálják egy életen át, hogy itt teremtsünk megélhetést magunknak és persze nekik is? Milyen sorsra jutnak ezek, hiszen azt, hogy mi kevés hasznát fogjuk venni, már bizonyos. De elvész-e élettapasztalatunk ehhez fűződő része, szociális kapcsolataink támasza, létünk egész idefűző problematikája, melynek kibogozására évtizedeket fordítottunk – csak azért, mert a nagyvilág csillogása elhalványítja az otthonit, mert az itthoni érvényesülési lehetőség egy napon sem említhető állítólag az ottanival? Ezrével tódulnak értelmiségiek, százezrével kétkézi munkások a külső munkaerőpiacokra, s tulajdonképpen demográfiai katasztrófával ér fel mindez – bár politikai okokból e tragikus, de a realitásokat híven kifejező hangot óvakodnak megütni közéleti szereplőink. Túl nagy a honi kudarc, hogy bevallják, helyette a kivándorlás előnyeit sorolják, és a szükségmegoldást méltatják benne. Holott ekkora emberveszteség nem fenyegette e kisebb nemzeteket évszázadok óta, mely most érheti őket a nagy európai békében és e nyitott világban, ha nem sikerül e kivágyó tömegeket bár részben visszavonzani. Itt a családi érvágásról kívánok elsősorban szólni. Bevallom, nem kívánom, hogy öreg koromra faképnél hagyjanak fiaim és unokáim, ha lesznek, tört magyarsággal értekezzenek majd velem, vagy akár helyes magyarsággal, de egy olyan világ élményével lelkükben, mely nélkül egészen jól megvoltam életem során, s legfeljebb turistaként vagy időszakos lakójaként vagyok kíváncsi rá. A nemzeti sorsközösségből kiválni sosem akartam, mi több, megélése által lettem azzá, ami vagyok. Emberré, aki az általános emberihez is apróbb-nagyobb közösségei közvetítésével próbáltam és talán sikerült is közelítenem. A családnak, úgy vélem, joga marasztalni a belőle származót, hasonlóképpen a nagyobb “családoknak” is, de a legszorosabb, legközvetlenebb kötelékek a legtartalmasabbak, ezért óvakodnék azok teljes feloldása, elszakítása felé tolni a dolgokat. Maradjatok itthon, keressétek itt a jövőt! – biztatnám őket ama reményben, hogy akkor, satnya körülményeink dacára, ama jövőre valóban nagyobb eséllyel lehetne itthon is rálelni. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. május 12.Személye példát mutat számunkra és a román politikum számára isFelavatták Erzsébet királyné kolozsvári mellszobrát „Hazatért a királyné, Erzsébet!” – köszöntötte az ünneplőket Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök Erzsébet királyné mellszobrának tegnapi avatásán. „Védelmező, erős vár volt számunkra, aki arra tanít, hogy ha akarjuk, megtaláljuk a közös utat. Meg lehet egyezni, ki lehet békülni” – fogalmazott a püspök. Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára – az Alexander Dubček által 1968-ban megalkotott kifejezés, az emberarcú szocializmus apropóján – az asszonyarcú dualizmus megtestesítőjének nevezte Erzsébet királynét: „A magyarság számára elfogadhatóvá varázsolta a dualizmust, amely nem volt könnyű munka, ismerve azt, hogy férje, Ferenc József hogyan kezdte az uralkodását”. Az államtitkár szerint Sissi megtalálta a kulcsot a magyar szívekhez, emiatt példamutató a személye a román aktuálpolitika szereplőinek is. „Az elmúlt években kibontakozott, de az utóbbi napokban elhalványodott emberarcú romániai magyarságpolitika folytatható és folytatandó” – üzeni Sissi Németh Zsolt szerint. Kötő József RMDSZ-es parlamenti képviselő nem a „kedvenc” megvilágításban értekezett a bajor származású királynéról, hanem a látnoki erővel rendelkező személyiségét domborította ki beszédében. „Hitt a magyarság országépítő erejében, európai küldetésében, a nemzeti emelkedettségben, és arra sarkall, hogy megfogalmazzuk a magunk hitvallását is. Sajnos önpusztító csatározások korát éljük itthon és Európában, a királyné pedig azt üzeni ennek a kornak: emberi magatartásunk emelkedettsége a gyakorlatban a közösség javára fordított cselekedetekben érhető tetten” – mondta a képviselő. Gergely Balázs, a szoborállítás kezdeményezője ünnepi beszédében elmondta: egy évvel ezelőtt döntöttük el, hogy hazahozzuk és ismét közkinccsé tesszük. „Reméljük, hogy egy újabb szakaszban a Kolozsvári Művészeti Múzeumban időközben megtalált eredeti Sissi-szobrot visszaállíthatjuk majd az eredeti helyére, a Fellegvár alá” – közölte az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos alelnöke, a párt kolozsvári polgármesterjelöltje. Az evangélikus-lutheránus püspökség udvarán leleplezett Sissi-szobor a miskolci Erzsébet-szobor mása. A másolatot Gergely Zoltán szobrászművész készítette, a padot is magába foglaló talapzat pedig Cini László műve. A leleplezést követően Adorjáni Dezső megáldotta a szobrot, és talapzatánál elhelyezte a magyarság és az egység koszorúját. A szoboravatásról készített fotóriportunkat megtekinthetik portálunk (www.szabadsag.ro) Riport menüjében. K. H. I. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 2.Helyére kerül Erzsébet királyné 130 éves emlékköveAz illetékesek nem restaurálják a megrongálódott feliratot A magyarok iránti rokonszenve miatt nagy tiszteletnek örvendett annak idején – és örvend a mai napig is – Erzsébet királyné: az utóbbi másfél században Magyarország-szerte utcákat, utakat, sétatereket, szállodákat, fürdőket, hidakat stb. neveztek el róla. Nem volt ez másképp Kolozsváron sem, ahol a napokban ismét előkerült egy Erzsébet királynét idéző emlék. A megviselt állapotú, szögletes emlékkő a Sétatéren állt, húsz éve még olvasható volt rajta a dátum. Az öt betű és két szám azonban a föld szintje alá került, és szétmállott, így csak az évszám maradt épen. Most viszont kiásták a követ, és ismét a régi helyén áll – de korántsem a régi „pompájában”. Sőt, a jelek – és a Sétatér felújítását felügyelő építész – szerint nem is fogják restaurálni, így továbbra is csak az évszámot olvashatják le róla azok, akik észreveszik a Rákóczi (Napoca) hidat az egyetem Vegyészeti Karának Arany János utcai épületével összekötő sétány mellett. Erzsébet királyné sokat tartózkodott Magyarországon, jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar arisztokratákkal, politikusokkal, művészekkel. Megtanult magyarul. Személyi kapcsolatai révén igyekezett elősegíteni a kiegyezést, és ebben jelentős szerepet játszott. Népszerűsége 1867 – a kiegyezés – után tovább nőtt. Magyarország-szerte utcákat, utakat, sétatereket, szállodákat, fürdőket, hidakat stb. neveztek el róla, ezek egy része Magyarországon napjainkig fönnmaradt. Mivelhogy Kolozsvárt 1920-ban, majd 1947-ben Romániához csatolták, a királynéhoz kötődő elnevezéseket hivatalosan törölték. De számos, hozzá fűződő emlék a magyarság körében máig megőrződött. Így a Sétatéren, a Rákóczi-hidat az egyetem Vegyészeti Karának Arany János utcai – a Bolyai Egyetem egykori – épületével összekötő sétány mellett, a híd felől jövet 50–60 méter távolságra, baloldalt, egy pad mögött szerény, kb. 30 cm magas, megviselt állapotú, szögletes emlékkő állt. László Csabának az 1990-es évek elején készült felvételén a hónap és a nap is látszik. Rohonyi D. Iván 2005 szeptemberében készített fotóján az alsó sor már olvashatatlan: a két felvétel közötti idő alatt a nedves földben az öt betű és a két szám szétmállott. A kő megállíthatatlanul, egyre mélyebbre süllyedt a földben. A Sétatér tavaly tavasszal kezdődött általános rendezése során el is tűnt, a talaj szintjének kiegyenlítésekor földet hordtak rá. Nemrég a munkálatok irányítói kiásták az emlékkövet, amely még rosszabb állapotban van, mint hét évvel ezelőtt. Eredeti felirata: 1879/APRIL 24. Az uralkodó, Ferenc József és felesége, Erzsébet királyné ezüstlakodalma alkalmából Magyarország-szerte faültető mozgalom kezdődött. A Sétatéren Zobátz Ferenc kertész kis halmot emelt, amelyre gróf Esterházy főispán két fát ültetett. Ezt jelöli ez a kő. A kis halom rég eltűnt, nyoma már az 1990-es évek elején sem látszott. Adrian Borda építész, aki a Sétatér és a Kaszinó épületének felújítási munkálatait felügyelte, érdeklődésünkre elmondta: a követ nem kell restaurálni, így otthagyják eredeti helyén. – A Sétatér felújítási munkálatai során figyelmeztettem az egyik mestert, hogy ügyeljen a kőre. A munkások ezért földet hordtak rá, hogy ne szenvedjen semmilyen károsodást. Most pedig, a munkálatok végeztével újra kiásták a követ. A közelben levő fa pedig továbbra is védelmet biztosít a több mint százharminc éves kőnek – magyarázta az építész, majd hozzátette: nem hiszi, hogy a kő közelében lévő fa azonos lenne az 1879-ben ültetett fával. ASZTALOS LAJOS, NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár) 2012. augusztus 25.Szászsebes – Az utolsó követ is meg kell őrizniSzent István–napi szórványtalálkozó Egy álom vált valóra tíz évvel ezelőtt, amikor Rácz Levente RMDSZ-elnök ötlete nyomán Marosszentimrén a megye magyar közössége az elhagyatott református templomban ünnepelt. Augusztus 20-a volt. Ezt követően évente mindig valahol a „mélyszórványban” volt az ünnep, és lassan új hagyomány született. Ott voltunk többek között Magyarszentbenedeken, Alvincen, Magyarigenben, Boroskrakkón, Sárdon és utoljára Asszonynépén. Idén buszok és személyautók tucatjai hozták a zarándokokat Szászsebesre, az ősi szász fészekbe, a ma is létező református közösség gyönyörű, felújított templomába. A szórványzarándoklatokban nemcsak a találkozások öröme, az örökségünkkel való törődés volt megragadó, hanem az is, hogy nyitás volt ez a javából. A magyar vándorlást a többségi helyi közösségek is érzékelték, értékelték, és egyre inkább odafigyeltek rá. Templom- és várostörténet dióhéjban A református templom történetét Gudor Botond vendégfogadó lelkipásztor ismertette. A Gyulafehérvártól 14 km-re fekvő Szászsebes először 1245-ben Mühlbach néven jelent meg hivatalos iratokban. Módos szász telepesek lakták, akik 1387 után Erdélyben elsőként építették meg városuk erődítményét. A város 19–20. századi fellendülése Johann Schöpp polgármesternek köszönhető. Szász Domokos püspöksége idején a reformátusok számának növekedése (1900-ben kb. száz fő) indokolta az istenháza megépítését. Alapítványt hoztak létre, és 1902–1903-ban, a várfalakon kívül, közadakozásból épült fel a neogótikus templom, amelyet 1904-ben szenteltek fel. Gudor András szolgálata idején (1997–1998) újították fel, idén pedig az önkormányzat támogatásával kisebb frissítési munkálatokat végeztek rajta. A falon elhelyezett emléktáblán olvashatók a templom történetének adatai. A magyar közösség élete a sepsiszéki székelyek középkori betelepedésével, a katolikus egyház főesperessége révén teljesedett ki. A városban ma is ferences rendház működik, amelynek középkori ablakait a turisták gyakran megcsodálják. Az evangélikus templom szentélye Luxemburgi Zsigmond korabeli budai kőfaragó műhelyének nyomait viseli. Itt halt meg I. János királyunk (1540. júl. 17/21), akit végül Székesfehérváron temettek el. Ezután fia, János Zsigmond unitárius fejedelem uralkodásával indult be az önálló erdélyi fejedelemség. Szászsebes a középkori emlékek mellett ma a terek városa, és ez méginkább így lesz jövőre, amikor befejezik a terelőút megépítését. A lelkész szerint a mai 26 fős gyülekezet nem tudja megtölteni a templomot, de időről időre, nagy ünnepek idején ez mégis megtörténik. A tanulság pedig az, hogy „az utolsó követ is meg kell őrizni.” Ünnepi pillanatok Az augusztus végi kánikulában a templom hűvöse sem hozott enyhülést az ünneplőknek. Ökumenikus szellemben hirdetett igét Somogyi László székesfehérvári református lelkipásztor, Bíró Attila kökösi unitárius lelkész és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános. A kántori szolgálatot Szabó Zsombor tordai kántor látta el. Minden prédikációt és imát a nemzeti ünnepünk körüli gondolatok hatottak át. Magát az ünnepséget a templomkert fáinak árnyékában, hirtelen felszerelt erősítők segítségével tartották meg. Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte az egyházi és világi vendégeket, többek között Kovács Pétert, az RMDSZ országos alelnökét és Carmen Tomşát, a szászsebesi gazdasági hivatal igazgatóját. Kiemelte, hogy az eltelt évtized ünnepein Gudor Botond több alkalommal volt vendégfogadó lelkész, hiszen ő igazán törődik az apadó gyülekezetű templomokkal. Ünnepi beszédet mondott Józsa Miklós nyugalmazott nagyenyedi magyartanár. Kiemelte Szent István intelmeit, ami mai napig is forrása a keresztény erkölcsiségnek. – Az Úr nem távozott, itt maradt, és a Fehér megyei magyarság megfogyatkozva bár, de létezik, és élni akar. A mára ünnepi díszbe öltözött templom is ezt igazolja – mondta a szónok. Kovács Péter felhívta a figyelmet: mi egyediek vagyunk abban, hogy ünnepeinken is szomorkodunk. Majd egy fordulattal két szép, derűs Szent István-legendával ajándékozta meg a hálás közönséget. A beszédeket a helyiek kedves kínálgatása, vendéglátása közepette rövid kultúrműsor követte. Fellépett Katona Kinga (Assissi Szent Ferenc éneke) és Gánya Ervin (Szent István-himnusz), a vargyasi szavalókör tagjai. Rövid műsorral készültek a tordai és a székelykocsárdi református egyházközségek kórusai, valamit Nagy Levente és barátai zenekara és énekese Kökösről. Szászsebesen ezúttal a jelenben futott össze a múlt és a jövő. Aznap délután Kolozsváron is jelen voltunk a Főtéren, abban a hangulatban, amit Moravetz Levente kiváló produkciója keltett. Miközben még bennünk élt a szászsebesi hangulat, Kolozsváron hangzott el: Zrínyi a várból tört ki és a halálba rohant, a mai kolozsváriak kiáramlottak a Főtérre, mert élni akarnak. Ami Kolozsváron, Erdély fővárosában zajlott, az nagyon sok helyen Erdélyben, például a tízszer kisebb Nagyenyeden is beindult, ha szerényebben is. Nevezzük nyitásnak arra a szabad térre, ahol közösségként létezhetünk, lélegezhetünk, és ahol keressük, óhajtjuk a többségi partnerséget. Ezt igazolta a kolozsvári és a szászsebesi ünneplés is. BAKÓ BOTOND Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 10.Katona Szabó István – 90A napokban szerkesztőségünk meghívást kapott a Gödöllői Új Művészet Közalapítványtól. Születésnapi találkozóra hívnak a GIM Házba (Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóház), ahol november 11-én délután 4 órakor Katona Szabó István írót, kritikust, szerkesztőt köszöntik. A hosszú ideje Marosvásárhelyről Erzsébet királyné egykor igen kedvelt városába áttelepedett tollforgató vasárnap ünnepli 90. születésnapját. A Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában című rendezvényen az ünnepelttel Albert Gábor író, a Magyar Művészeti Akadémia tagja és Gaálné dr. Merva Mária irodalomtörténész, a Gödöllői Városi Múzeum igazgatója beszélget. A találkozón bemutatják Katona Szabó István frissen kiadott önéletírását. A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948 – 1968 címmel megjelentetett kötet a Kráter Könyvműhely kiadványa. Amint a könyv beharangozójában a kiadó hangsúlyozza, az író „az erdélyi magyarság tragikus történetének újabb fejezetét tárja fel, a korábban két kötetben Nagy remények kora 1944–1948 című, 1990-ben kiadott visszaemlékezések folytatása. Az Erdélyből idős korában Magyarországra települt szerző szubjektíven, ám megkérdőjelezhetetlen igazságokkal ír a nagy romániai >szocialista< átalakulások évtizedeiről, melyek döntő kihatásai máig érvényesek.” Az író konkrét számadatokkal bizonyítja, hova vezetett az az erőltetett folyamat, amellyel a romániai nemzeti kisebbségeket el akarták tüntetni, be akarták olvasztani. Fél évszázada történt eseményeket idéz fel a kötet, de „sajnos időszerűsége nem csökken, hanem növekvőben van.” – emeli ki az ismertető. A kiadvány bizonyára rövidesen eljut a mi könyvesboltjainkba is, érdeklődéssel várjuk. A szerzőnek pedig erőt, egészséget kívánunk további tervei, mindenekelőtt visszaemlékezései újabb fejezeteinek a megírásához, kiadatásához! N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2012. november 30.Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel. – Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett. – Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek? – A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak. Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen. – Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is? – A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet. – András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza. – Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen. – Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe. – A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli. – Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle? – A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott. – Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út. – A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett… Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme. (Folytatjuk) Művelődés (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-46
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
